Egyetemünket 1635-ben Nagyszombat városában alapították, jezsuita intézményként, elsősorban Pázmány Péter érsek szorgalmazására. Az alapítás főként azt a körülményt volt hivatva orvosolni, hogy a háromfelé szakadt országnak ebben az időben egyáltalán nem volt egyeteme. A rövid ideig fennállott középkori magyar egyetemeknek otthont adó városok közül kettő - Pécs városa és a főváros, Buda - a 16. század eleje óta török megszállás alatt állt. Ezért, valamint a már ott működő jezsuita kollégium okán esett a választás Nagyszombat (lat. Tirnavia, ném. Tirnau - ma Trnava, Szlovákia) városára, mely egyaránt közel esett a megszállt Budához, az Országgyűlés székhelyéhez, Pozsonyhoz, és a királyi székhelyhez, Bécshez. A választás szerencsésnek bizonyult, amit az is mutat, hogy az egyetem még Buda 1686-os visszavétele után is közel egy évszázadig Nagyszombatban maradt.

Az egyetem fennállásának első száz évében az intézmény egyházi jellege következtében az oktatásban meglehetősen konzervatív, skolasztikus szemlélet uralkodott. A természettudományokban, melyek a korban általános rendszert követve a Bölcsészeti Kar keretébe tartoztak (csupán 1949-ben jött létre a külön Természettudományi Kar), még mindig Arisztotelész és Ptolemaiosz rég meghaladott tanait oktatták. E korban a csillagászatnak külön tanszéke még nem volt, de természetesen azért szükség volt bizonyos csillagászati alapismeretek oktatására, és csillagászati számítások kellettek az egyetemen kiadott kalendáriumok adatainak (Nap és Hold kelte, nyugta, horoszkópok) Nagyszombat földrajzi koordinátáira való kiszámításához is. E csillagászati rutinfeladatokat a mindenkori matematikaprofesszor ("matézisprofesszor") látta el, így - elsőként - Johannes Misch (1658-63 között), később Szentiványi Márton. E professzorok alkalmanként ezen túlmenő érdeklődést is mutattak az asztronómia iránt, így pl. Misch 1661-ben megfigyelte az év fényes üstökösét, megfigyeléseről kiadványt is készített (Astrophylus: Prognosis Astrologica ex Martino-Saturnino Cometa..., Tyrnavia, 1661. Misch szerzősége csak feltételezés; a mű egyébként erősen asztrológiai felhangú). Ezek az első dokumentált magyarországi távcsöves csillagászati megfigyelések. (Szentpétery 1935, Zemplén 1961, Marik in: Priszter 1991)

A 18. század első évtizedeiben azután jelentős változások kezdődtek. Fokozatosan korszerűsödött az oktatás szemlélete, egyetemünkön is polgárjogot nyertek a kopernikánus és newtoni eszmék. Mindebben kiemelkedő szerepet játszott Kéri Borgia Ferenc matematikaprofesszor aki Magyarországon először írt Newton és Descartes szellemében tankönyvet, és épített tükrös távcsövet, amellyel rendszeresen észlelt is. Jó kapcsolatban állt a bécsi egyetemi csillagvizsgáló magyar származású (pontosabban magyarországi német nemzetiségű) igazgatójával, Hell Miksával. Kettejük fáradozásának köszönhető, hogy 1753-ban végül is megkezdődött a nagyszombati egyetem csillagászati obszervatóriumának építése - aligha véletlen, hogy éppen Kéri Borgia rektorsága idején. (Zemplén 1964, Bartha in: Nagy 1997)

Bár a munkálatok teljesen csak 1756-ra fejeződtek be, az építmény már az előző évben részben használható állapotban volt. Így 1755-ben formálisan megalapították az egyetem Csillagászati Obszervatóriumát, melynek élére a fiatal, dinamikus Weiss Ferencet nevezték ki. Az idős, és adminisztratív tiszségei által lekötött Kéri Borgia társigazgató (socius praefectus) lett. Ezt az eseményt tekinthetjük Tanszékünk alapításának.

Érdemes itt talán kissé elidőzni annál a kérdésnél, milyen értelemben tekinthető a mai tanszék elődének a nagyszombati obszervatórium? A "tanszék" kifejezés mai jelentése (a kar egy, több személyből álló, meghatározott szakmai profilú alegysége) egészen újkeletű, csak a 20. század során alakult ki. Eredeti értelmében a "tanszék" tanári széket jelentett, vagyis betölthető professzori álláshelyet, "státuszt" (lat. cathedra - egyébként a német Lehrstuhl tükörfordítása). Valóban, egyetemünkön sokáig a legtöbb tanszék egyszemélyes volt, csupán a 19. század végére kezdtek el sokasodni egy-egy professzor körül a mellé rendelt tanársegédek, adjunktusok, magántanárok (docensek), s ekkoriban hozták létre a legtöbb többszemélyes kari alegységet, melyeket ekkoriban "intézeteknek", ill. "szemináriumoknak" neveztek. A "tanszék" még a 20. század elején is az intézeteken belüli professzori állást jelölte, csupán az 1940-es évektől (a legtöbb esetben 1949-től) kezdték az intézetek egészét a tanszék szóval jelölni. (A több tanszékből álló intézeteket csak 1961-ben szüntették meg.) (Szentpétery 1935, Marik in: Priszter 1991, Sinkovics 1972)

A csillagászat a fenti szerveződési séma alól tehát kivételt jelentett: 1755-ben a többi tudományágat messze megelőzve, egyetemünkön elsőként jött létre formálisan is elkülönülő, több személyből álló intézménye - azaz mai értelemben vett tanszéke. De a korabeli értelemben is önálló tanszék létrejöttének tekinthető ez az esemény, hiszen az obszervatórium vezetője (praefectus observatorii) az egyetemet irányító professzori tanács teljes jogú (sőt a gyakorlatban különösen nagy tekintélyű) tagja volt. 1770-ben, az államosítással kapcsolatos átszervezés során azután Weiss hivatalosan megkapta a "professor astronomiae" címet is, így a tanszék nemcsak funkcionálisan, de nevében is létrejött. Ettől kezdve a többszemélyes Csillagvizsgáló (melyet mostantól inkább Speculaként említenek a hivatalos latin nyelvű okmányok) és az egyszemélyes Csillagászati Tanszék formálisan két párhuzamos intézményként létezik, de a Csillagvizsgáló igazgatója (praefectus speculae) mindenkor azonos a csillagászat professzorával. (Kelényi 1929, Szentpétery 1935)

Az újonnan épült obszervatórium nem különálló épület volt: a meglevő hatalmas egyetemi épület egyik szárnyának teljes átépítése során húztak rá arra még egy emeletet. Természetesen műszereket is szereztek be, mégpedig igen nagy számban és jó minőségben. Adottságait, felszereltségét tekintve az obszervatórium meghaladta az európai átlagot. Az 1761-ben itt járt neves francia csillagász, Cassini is elismerően nyilatkozott róla. Weiss Ferenc és munkatársai pedig gondoskodtak arról, hogy az intézmény tudományos tevékenysége is megfeleljen adottságainak. Kitartó, pontos észleléseket végeztek, elsősorban a Naprendszer pozíciós asztronómiája terén. Ez a terület akkoriban a csillagászat érdeklődésének homlokterében állt - a Naprendszer felmérése és az égi mechanikai elmélet ellenőrzése és javítása volt a cél. Weissék kitűnő nemzetközi kapcsolatokkal és elismertséggel rendelkeztek, megfigyeléseiket és egyéb munkáikat pedig a kor legelismertebb nemzetközi orgánumaiban közölték: a bécsi és berlini csillagdák évkönyveiben. (Az utóbbi, akkoriban legfontosabbnak számító évkönyvek teljes sorozatát a tanszéki könyvtár máig őrzi.) A nagyszombati obszervatórium saját kiadványban is rendszeresen, egy-két évente közzétette összegyűjtött észleléseit. Csillagászati szakfolyóiratok ekkoriban még nem voltak - az elsőt csak 1800-ban indította Monatliche Correspondenz címmel Zách Ferenc magyar csillagász, a gothai csillagvizsgáló igazgatója.

Sajnovics János, az obszervatórium adjunktusa 1768-71-ben részt vett a Hell Miksa által szervezett lappföldi expedícióban, melynek célja a Vénusz Nap előtti átvonulásának ideális körülmények között való megfigyelése volt. Bár az expedíció csillagászati szempontból is igen sikeres volt - minden addiginál pontosabban sikerült a csillagászati egységet meghatározniuk - legmaradandóbb eredménye mégis az, hogy Sajnovics, megállapítva a lapp, finn és magyar nyelv hasonlóságát, felállította a finnugor nyelvrokonság elméletét, amit Koppenhágában könyv formájában is publikált. Kalevi Mattila professzor, a helsinki csillagvizsgáló mai igazgatója szavaival "Sajnovics nyitott, érdeklődő, széles látókörű ember volt, aki szakterületétől távol eső területen nagy felfedezést tett."

1770-ben Mária Terézia királynő az egyetemet rendeletileg államosította. Hivatalos neve ettől kezdve történetének nagy részében Királyi Magyar Tudományegyetem (1921-1950 Pázmány Péter Tudományegyetem, 1950 óta Eötvös Loránd Tudományegyetem). A világi és egyházi berkekben egyaránt támadott jezsuita rendet a pápa 1773-ban fel is oszlatta. (Csak a 19. században állították vissza.) A jezsuita tanárok ettől kezdve világi papokként vehettek részt az egyetemi oktatásban, s mellettük feltűnnek a világiak is. 1777-ben pedig az egyetem Budára költözött, ahol a - Bécsben székelő uralkodó által nem használt - királyi várba költözhetett be. A csillagvizsgáló a palota tornyát kapta meg. Ez az exkluzív környezet azonban tudományos szempontból nem volt igazán előnyös. A tornyot nem e célra építették, s a csillagászok nem kezdhettek rajta nagyarányú átépítéseket. A négyszögletes torony megközelítőleg a sarkaival mutatott a fő égtájak felé, így a pozíciós asztronómiai mérésekhez szinte nélkülözhetetlen meridián menti észlelőnyílás nem volt nyitható. Talán e körülmény is magyarázza, hogy az átköltözés után Taucher Ferenc adjunktus még hét évig Nagyszombatból folytatta a megfigyeléseket a műszerek egy részével. 1785-ben azonban meghalt Weiss Ferenc, s helyére Tauchert nevezték ki, aki így kénytelen volt Budára költözni. Ezzel a nagyszombati obszervatórium működése végleg megszűnt. (Kelényi 1929)

Mária Terézia utóda, II. József visszavonta anyja nagylelkű adományát: a központi adminisztráció számára igényt formált a Várra. Az egyetem így már 1785-ben újra költözni kényszerült: a Duna túlpartjára, Pest városába, ahol - egy húszéves átmeneti időszak után - az azóta is Egyetem térnek nevezett helyen, az ott álló papi szeminárium épületében kapott helyet. (A központi hivatalok és a Jogi Kar máig itt találhatók.) Itt azonban a csillagvizsgáló elhelyezésére alkalmas hely végképp nem volt, az obszervatórium tehát jobb híján a Várban maradt. Munkatársai - elsősorban Bogdanich Imre - a 18.-19. század fordulóján részt vettek az ország térképészeti alapponthálózatának kitűzésében. Az intézmény tudományos tevékenysége azonban erősen hanyatlott, amihez az előnytelen elhelyezés mellett az is hozzájárult, hogy a 18. szd. derekán még korszerű műszerpark a század végére jócskán elavult. Egyre sürgetőbben merült fel egy új, korszerű csillagvizsgáló létesítésének igénye.

A nagy terv keresztülvitelében a fő érdem Pasquich Jánost, a csillagvizsgáló Taucher halála után, 1803-ban kinevezett új vezetőjét illeti. Pasquich elsőrangú, komoly önálló eredményeket felmutató tudós volt, kiváló nemzetközi kapcsolatokkal. Erőfeszítéseinek köszönhetően végül 1815-ben átadták a Gellérthegy tetején, a mai Citadella helyén épült új, modern obszervatóriumot. Az intézmény mind elhelyzését, mind épületét, mind újonnan beszerzett műszerparkját tekintve a világ egyik legideálisabb feltételekkel működő obszervatóriumának ígérkezett. Nem a kezdeti adottságokon múlt, hogy a hozzá fűzött reményeket végül is nem váltotta be.

Mindenesetre tény, hogy a gellérthegyi csillagvizsgáló bő három évtizedes fennállása során itt létrejött és közreadott tudományos eredmények mennyisége és jelentősége szégyenletesen csekély. A kor vezető nemzetközi szaklapjaiban (Astronomische Nachrichten, Monatliche Correspondenz, Bode's Jahrbuch) az intézet munkatársai csak elvétve publikáltak, de saját kiadványban is csak egyszer adták ki megfigyeléseiket. Ezt az első magyar tudományos szaklap, a Tudományos Gyűjtemény hasábjain megjelent néhány közleményük aligha kompenzálja. Nemzetközi tudományos kapcsolataik Pasquich idején, vagyis a működés első évtizedében még élénkek maradtak, de később ezek is mindinkább inkább csak személyes baráti kapcsolatokkal váltódtak föl, majd megszűntek. Mindez éles ellentétben áll a nagyszombati obszervatórium korábbi teljesítményével, amelynek tudományos eredményei jó, de a gellérthegyiével közel sem összemérhető adottságainak teljes mértékben megfeleltek. Mindez kissé érthetetlenné teszi azt a nagy figyelmet, amellyel a magyar csillagászattörténeti irodalom a gellérthegyi csillagda működését kitünteti, más korszakok - pl. éppen Nagyszombat - rovására. (Közrejátszhat ebben persze a feldolgozható források nagyobb száma is.)

Pasquich halála után - belső utánpótlás már nem lévén - Tittel Pált, az egri csillagda vezetőjét hívták meg igazgatónak. A szegény sorból származó pap Tittel az egri püspökség ösztöndíjával nyugati egyetemeken végezte tanulmányait, Göttingenben Gauss tanítványa volt. Szorgalmas, precíz tudós és rokonszenves, nyílt, népszerű ember volt. Tevékenysége a csillagvizsgáló élén mégsem tekinthető egyértelműen sikeresnek. Igazgatóként kétségkívül kudarcot vallott, hiszen nem sikerült az eredményes működés adminisztratív és anyagi feltételeit biztosítania. Tudósként segédével, Albert Ferenccel ugyan sok észlelési adatot gyűjtöttek nagy szorgalommal, ezek azonban kiadatlanságuk miatt a kortársak számára nem hajtottak hasznot, sőt az említett tűzeset miatt - mely szintén Tittel lelkén szárad - valódi értéküket ma sem igazán tudjuk felbecsülni. Tittel legeredményesebbnek talán abban mutatkozott, amit manapság "PR-tevékenységnek" szokás nevezni. Nyilvános távcsöves bemutatásokat, előadásokat szervezett a nagyközönség számára (e téren a mai Uránia lépett nyomdokaiba), s az újonnan alakult Akadémia csillagász tagjaként remek kapcsolatokat ápolt a magyar szellemi élet kiválóságaival, megnyerve őket a csillagászat ügyének. (Vargha 1988, 1997)

Halála után néhány évig tanársegéde, Albert Ferenc vezette - mindennemű hivatalos megbízás nélkül - az obszervatóriumot. Bár munkáját igen szakavatottan végezte, fiatal kora és a megfelelő végzettség hiánya nem tette lehetővé, hogy igazgatónak nevezzék ki. Így az állást pályázat eredményeképpen az osztrák Mayer Lambert nyerte el. Mayernek a csillagászat csak egyik, nem is a legfőbb érdeklődési területe volt. Az obszervatóriumban inkább meteorológiai észlelésekkel foglalkozott.

A gellérthegyi csillagvizsgáló aktivitása tehát már a mélyponton volt, amikor 1849-ben a magyar csapatok Buda ostroma során a tövében állították fel tüzérségüket. A várat védő osztrák tüzérség viszonttüze alatt az obszervatórium teljesen megsemmisült. Mayer Lambert már korábban elmenekült, Albert Ferenc viszont életét kockáztatva megmentette a műszerek és könyvek jó részét, az egyetem főépületében helyezve biztonságba őket. "Hálából" később a szabadságharcban való részvétel vádjával néhány hónapra lecsukták; később állását vesztette. A megmentett könyvek egy része ma is a Tanszék könyvtárában van, más részük különféle utakon a svábhegyi Csillagda könyvtárába került. A régi gellérthegyi műszereket ma az Országos Műszaki Múzeum őrzi.

A szabadságharc után néhány évig még tervezték a csillagvizsgáló újjáépítését, noha már ismert volt, hogy az osztrák kormányzat katonai erőd építését tervezi a hegytetőn. 1852-ben aztán végképp lemondtak az obszervatórium Citadellán belüli elhelyezésébek tervéről, és az egyetemi Csillagvizsgálót hivatalosan is megszüntették.(Kelényi 1929)

Mayer Lambert az egyetemi csillagászatoktatás mellett egyre több időt szentelt másodállásának: az egyetem Institutum Geometricum nevű mérnökképző inézete leválasztásával létrejött József Politechnikumban való oktatásnak. Ez az intézmény volt a Műszaki Egyetem elődje, melynek Mayer végül 1857-ben - csillagászprofesszori állását odahagyva - első vezetője lett. Kinevezésében az adott politikai viszonyok között (Bach-korszak) nyilván szerepe lehetett osztrák nemzetiségének és politikai óvatosságának is.

Mayer távozását követően néhány évi bizonytalanság után 1865-ben Kondor Gusztáv kapott csillagász magántanári kinevezést. Bár a tanszéknek így mai fogalmaink szerint már volt vezetője (ma úgy mondanánk: Kondor tanszékvezető docens volt), Kondor nyilvános rendes tanár nem lévén, a kortársak szemében a tanszék "nem volt betöltve". Kondornak a csillagász mellett matematikusi végzettsége is volt, saját kutatásai is inkább erre irányultak, így az egyetem vezetése számára 1870-ben a csillagászati tanszék helyett "Mennyiségtani földrajzi és Csillagászati Tanszéket" kreált, melyre pályázatot hirdetett. Különös színjáték következett: Kondornak a számára testreszabottan kiírt állásra egyetlenként beadott pályázatát - elutasították!

Ez volt a Tanszék történetében az első eset a felsőbb szerveknek az egyetemi autonómiába való ilyetén beavatkozására, amely azután a következő évszázad folyamán többször is megismétlődött...

A helyzet megoldására ekkor Petzval Ottót, a felsőbb mennyiségtan tanárát nevezték ki a tanszék helyettes tanárának, aki már korábban is tartott helyettesként csillagászati előadásokat. Petzval 1883-ban bekövetkezett haláláig látta el e tisztet. Ezután Kondor Gusztáv lett a helyettes tanár, mellette továbbra is betöltve az elemi mennyiségtani tanszéket. Végül Kondor 1897-ben bekövetkezett halálát követően az ismét megváltozott nevű tanszék formálisan is betöltésre került: Kövesligethy Radót nevezték ki a kozmográfia ny. rk., majd 1904-től ny. r. tanárának: ezzel tehát a tanszék a Kozmográfiai Tanszék nevet kapta.

Az 1849-et követő évtizedek kétségkívül mélypontot jelentenek a Csillagászati Tanszék és általában a magyar csillagászat történetében; de egyben a megújulás kezdetét is. Az obszervatórium elvesztésével egyértelművé vált, hogy a Tanszéknek az elméleti kutatások felé kell fordulnia. Voltaképpen már maga a gellérthegyi csillagvizsgáló története is illusztrálta azt a tényt, hogy egy kis létszámú tanszék számára egy rangos kutatóobszervatórium fenntartása, az abban való színvonalas munkavégzés, s mindemellett az oktatásban való részvétel erőn felüli feladat, amely könnyen érdemi eredmények nélküli, öncélú szélmalomharccá fajul. Az elméleti kutatásokra való átálláshoz viszont erős elméleti képzettségű szakemberekre lett volna szükség - ilyenekből pedig már 1849 előtt is hiány volt Magyarországon. Petzval és Kondor nagy érdeme abban áll, hogy, bár maguk csak igen szerény mértékben járultak hozzá a tudomány előreviteléhez, színvonalas oktatómunkájukkal, kitűnő tankönyvek írásával segítették egy új magyar csillagásznemzedék (Lakits Ferenc, Nagy Tamás, Hoitsy Pál, Harkányi Béla,...) kinevelését, akik azután - külföldön tanult kollégáikkal együtt - nemcsak a Tanszéken, de a század vége felé létrejövő magáncsillagdákban is komoly tudományos eredményeket értek el. A tanszéki könyvtár ma is őrzi Petzval "A csillagászat elemei, különös tekintettel a mathematikai földrajzra" c. könyvének egy példányát, előlapján az alábbi kézírásos ajánlással:

Kövesligethy tehát, bár Bécsben járt egyetemre, kétségkívül forgatta Petzval könyvét. Harkányi Béla pedig Pesten, Kondornál tanult. Ők lettek a következő korszak főszereplői.

Kövesligethy, a nemzetközi mércével is kiemelkedő asztrofizikus Konkoly ógyallai csillagdájából került az egyetemre, ahol kezdetben Eötvös Loránd mellett dolgozott a Kísérleti Fizika tanszéken. Mesterével osztozott a kialakulóban levő új tudomány, a geofizika iránti érdeklődésben, s kétféle érdeklődését ötvözve lett a "kozmográfia" magántanára már 1889-ben. 1894-ben Lóczy Lajos az igazgatása alatt akkor alakuló Földrajzi Szeminárium vezető tanárának hívta meg. Emellett Kondor halála után, mint mondottuk, feladatkörét, mint a kozmográfia ny. rk. tanára, Kövesligethy veszi át. 1911-ben a tanszék "Kozmográfiai Intézetté", 1913-ban pedig "Kozmográfiai és Geofizikai Intézetté" alakul. (Simon 1936; Pécsi 1934; Szentpétery 1935, 563. o.)

Kövesligethy tudományos munkássága az asztrofizikában a színképek elméletéhez kapcsolódik. 1884-ban felfedezte a Wien-féle eltolódási törvényt, melyet maga Wien csak 1893-ben publikált, igaz, ő már elméleti levezetéssel. Kövesligethy disszertációjában nemcsak ezt a törvényt közli, de az üregsugárzás spektrumát közelítőleg leíró elméleti formulát is ad. A formula és levezetése roppant érdekes és újszerű, bár - az éterhipotézisre támaszkodván - nem bizonyult helyesnek. (Mint tudjuk, a helyes kifejezést Plancknak csak 1900-ban sikerült megadnia, s elméleti megalapozására még jóval tovább kellett várni.) De Kövesligethy a gyakorlati spektroszkópiában is fontos eredményeket ért el, akárcsak Harkányi Béla, aki elsőként használta a Planck-törvényt a csillagok hőmérsékletének, majd átmérőjének meghatározására. Nem véletlenül hívta meg Kövesligethy elsőként éppen Harkányit az alakuló Kozmográfiai Intézet csillagász munkatársai közé. Mindketten a nemzetközi kutatás élvonalában tevékenykedtek, számos rangos lapban megjelent publikációjukra sok hivatkozást kaptak. Ha a nemzetközileg elismert tudományos eredmények, valamint a létszám és az oktatás színvonala alapján ítélünk, Kövesligethy kora, azaz a 20. század eleje tekinthető - a nagyszombati évek után - a Tanszék második fénykorának.

Az 1900-as évektől kezdve maga Kövesligethy érdeklődése mindinkább másik szakterülete, a geofizika, közelebbről pedig a földrengéskutatás felé fordult. A szeizmológia új tudományának egyik megalapozója lett, létrehozta a Szeizmológiai Intézetet.

Kövesligethy 1934-ben bekövetkezett halála után a tanszék vezetésére ismét pályázatot írtak ki. A kar által preferált jelöltet, Neumann Jánost azonban felsőbb nyomásra ismét nem fogadják el. Ez a döntés, valamint akadémiai tagságának egyidejű elutasítása jelenthette az utolsó lökést Neumannak külföldre távozásához. (Sinkovics 1972; Kovács 1992, 96. o.)

A Tanszék vezetését így végül a - Neumann kizárásáért természetesen nem hibáztatható - második jelölt, Wodetzky József nyerte el, akivel ismét visszatért a Csillagászati Tanszék elnevezés; a tanszék persze nem volt egyszemélyes, azaz egyben Csillagászati Intézet is kapcsolódott hozzá. (Wodetzky a debreceni egyetem fizika tanszékét vezette addig, de korábban már évekig dolgozott a Kozmográfiai Intézetben is.) Wodetzky jól felkészült, ám némileg konzervatív szemléletű tudós volt, aki magas fokon művelte a klasszikus mechanikát és csillagászati alkalmazásait, de a relativitáselmélettel élete végéig polemizált. E tekintetben nem különbözött az egyetem fizikai tanszékeinek más oktatóitól (pl. Fröhlich), sőt bizonyos tekintetben Jánossy későbbi munkáját vetítette előre. Alapjában véve Wodetzkynek köszönhető a Tanszéken az égi mechanikai kutatások újbóli, magasabb szinten való meghonosítása is, noha e téren utóda, Földes, csak némi vargabetűvel került a Tanszékre, jóval Wodetzky halála után. Az égi mechanika ma is a Tanszék egyik fő kutatási területének számít, melyen nemzetközileg is komoly rangot vívott ki magának.

Wodetzky 1941-es nyugdíjba vonulását követően Lassovszky Károly, a nemzetközileg igen elismert asztrofizikus vette át az Intézet vezetését, melyet szorgalmazására az 1940-es évektől egészében Csillagászati Tanszéknek neveztek (Marik in: Priszter 1991). Lassovszky addig a Csillagda munkatársa volt, ahol igazgatóként sokat tett a berendezés modernizálása, a kutatómunka lendületesebbé tétele érdekében. Dinamizmusa a Tanszék számára is sok hasznot hajthatott volna, tanszékvezetése azonban a legnagyobb politikai zűrzavar idejére esett s 1949-ben kényszerűen véget ért:

Lassovszky ezután a Geofizikai Intézetben helyezkedett el. (A kutatóintézeti állások a kommunista rendszerben kevésbbé számítottak politikailag kényesnek az egyetemieknél, hiszen itt nem nyílt mód az ifjúság "befolyásolására".) 1956-ban azután az USA-ba távozott, ahol a Smithsonian Asztrofizikai Obszervatóriumban talált végleges állásra.

Lassovszky helyére Földes Istvánt hívták meg a Csillagászati Tanszék élére. A matematikus és csillagász végzettségű Földes ekkor már közel egy évtizede nem tudományos területen dolgozott, bár szakított időt a tudomány művelésére is. A visszaemlékezések elsősorban Földes magával ragadó, szelíd, humánus egyéniségét emelik ki. A háború idején élete kockáztatásával vett részt a fasizmus űldözöttinek szervezett mentésében. Állatvédő tevékenysége is nevezetes. Mindemellett kivételesen széles látókörű, számos nyelven beszélő ember, s emellett magasan képzett tudós és kiváló előadó volt. Szakterülete, matematikus lévén, az égi mechanika volt. Saját tudományos eredményei kevésbbé jelentősek: nyilvánosan hangoztatott hitvallása szerint inkább - elképesztő nyelvtehetségét is felhasználva - mások tudományos eredményeinek megismerését és megismertetését tekintette feladatának, pl. kevéssé ismert kínai nyelvű publikációk Nyugaton való ismertetése által.

A Tanszékre, melynek személyi állományát a politikai beavatkozások addig is negatívan befolyásolták, az 1956-os forradalom bukása olyan súlyos csapást mért, amely csak az 1849-eshez hasonlítható. A csapás, mely az egész magyar csillagászatot sújtotta, ezúttal nem a létesítményeket, eszközöket érte - ezeket a harcok megkímélték - hanem a szellemi tőkét. A forradalmat követő kivándorlási hullámban a magyar csillagászok többsége külföldre távozott. Az emigránsok számszerű aránya nehezen meghatározható, 50-75 % között lehetett, s különösen magas volt a legaktívabb és legtehetségesebb fiatal kutatónemzedék körében. A Tanszék története kapcsán eddig említett nevek közül így csak a tanszékvezető, Földes István maradt Magyarországon.

A csillagászok körében az emigráció aránya más tudományterületekhez viszonyítva is kiugróan magas volt. Ennek magyarázata részben az, hogy más tudományágak képviselői körében már az előző két évtizedben jelentős kivándorlás volt tapasztalható. Másrészt míg más tudományok (pl. fizika) az erőltetett iparosítást és extenzív technikai fejlesztést (pl. az akkor "korszerűnek" vélt nukleáris technológiát) támogató rendszer kegyeltjei közé tartoztak, addig a csillagászat, ez a kevesebb közvetlen hasznot hozó és ideológiailag is "gyanús" terület (ld. Ősrobbanás) érdemi anyagi támogatásban alig részesült, az új mátrai és debreceni obszervatóriumok még csak ködös tervek szintjén léteztek. Az utazási korlátozások és a valutahiány ugyanakkor erősen korlátozták a nemzetközi kapcsolattartást, a csillagászok megszokott lételemét, akik ebben a légkörben szinte fuldokoltak. A hangulatot jól jellemzi az alábbi - a svábhegyi Csillagdából származó - anekdota:

Ahogyan 1849 után Petzval Ottó és Kondor Gusztáv oktatómunkája teremtette meg a magyar csillagászat újjászületésének személyi feltételeit, 1956 után is az új tudósnemzedék képzése vált a legfontosabb feladattá. Ezúttal Földes István és Marik Miklós tették a legtöbbet ennek érdekében. Minden mai magyar csillagász valamilyen formában az ő tanítványuk. Bár Földes sokirányú képzettsége lehetővé tette, hogy a csillagászat minden ágára kiterjedő képzést nyújtson, a saját szakterületén, az égi mechanikán kívüli területek iránt mélyebben érdeklődő hallgatók kezdetben kénytelenek voltak tanulmányaikat részben autodidakta módon, részben külföldi tanulmányutakon kiegészíteni. Így Marik, aki a tanszék elnéptelenedése folytán már 1956-tól, demonstrátorként csillagászati előadásokat tartott, diplomájának és egyetemi doktorátusának megszerzése után 1962/63-ban a moszkvai Sternberg Intézetben volt ösztöndíjas. Itt Sz. B. Pikelner professzor volt a témavezetője, aki figyelmét a kozmikus magneto-hidrodinamika, ezen akkoriban új, pezsgő kutatási terület felé fordította. Hazatérte után így Marik honosította meg Budapesten az ilyen irányú elméleti kutatásokat. Ez a téma, különösen pedig a szoláris magneto-hidrodinamika, azóta is a Tanszéken folyó elméleti asztrofizikai kutatások fő csapásirányát jelenti.

Az oktatásra összpontosuló erőfeszítések mellett a kutatás ekkoriban háttérbe szorult. Földes István így 15 év után még mindig docensként vezette a tanszéket, amit a csillagász- és fizikustársadalom egy része kifogásolt. Földest végül 1964-ben lemondatták, s a tanszékvezetői poszton helyére Detre László, a csillagda igazgatója lépett, aki másodállásban töltötte be ezt a tisztséget. Az ő tanszékvezetői működése alatt, 1965-ben kezdődött meg a csillagász szakos hallgatók képzése. Ez óriási fordulatot jelentett a korábbiakhoz képest, amikor a csillagászok az egyetemen csak általános matematika-fizika (esetleg 1949 óta fizikus) szakos végzettséget szereztek. Az új szisztémában a rokon szakos hallgatók a harmadévtől vehették fel másik szakjuk mellé a csillagász szakot, ha az első két évben levizsgáztak a "Bevezetés a csillagászatba" c. tárgyból. Ez a máig létező rendszer a század végéig a csillagász diploma megszerzésének egyetlen útja volt.

Detre László kétségkívül a magyar csillagászat történetének egyik kimagasló egyénisége volt. Alakjának plasztikus értékelése máig sem történt meg, s ezt mi sem érezzük feladatunknak, hiszen a Tanszéken végzett tevékenysége csak epizód volt életében, mely minden szállal a Csillagdához kötődött. Mindenesetre a pulzáló változók, ezen belül az RR Lyrae csillagok kutatásának a világon talán legkiemelkedőbb szakembere volt, a magyarországi változócsillagászat atyja, hatalmas mennyiségű publikáció szerzője, nagy tekintélyű akadémikus. A korlátokat nem tűrhette: tanszéki előadásának az "Általános csillagászat" címet kellett adni, hogy semmi ne korlátozhassa előadó kedvét. (A semmitmondó cím még Detre halála után is évtizedekig a tanrendben maradt.) Talán ez a zabolátlanság magyarázza, a családok már említett összezártsága mellett, legendás személyi konfliktusait is (Lassovszkyval, Kulinnal, Dezső Lóránttal,...). Azt azonban, hogy a Csillagda és a Tanszék vezetése egyaránt az ő kezében összpontosul, többen több oldalról támadták, s talán egy idő után Detre László maga is a szétválasztást tartotta jobb megoldásnak. Így 1968-ben az Akadémia Csillagászati Bizottságának (ennek az akkoriban a mainál sokkal befolyásosabb testületnek) egyik ülésén az a döntés született, hogy a tanszékvezetést más, arra alkalmas személynek kell átadni. A választás az amerikai tanulmányútjáról frissen visszatért fiatal, dinamikus Balázs Bélára esett. Balázs Bélának a Csillagda munkatársaként már nagy érdemei voltak az új piszkéstetői obszervatórium felépítésében.

Balázs Béla indította meg a Tanszék harmadik fő kutatási programját, a fiatal galaktikus objektumok vizsgálatát. Vezetésének másfél évtizede alatt a Tanszék látványos extenzív fejlődésen ment át. A csillagász státuszok száma a hetvenes évek végére elérte az öt főt, emellett egy adminisztrátor, változó számú aspiráns és más ösztöndíjas, sőt átmenetileg egy akadémiai kutatócsoport is működött a Tanszéken. Emellett 1978-ban a Tanszék kooptálta az anyagi nehézségekkel küzdő szombathelyi Gothard Obszervatóriumot, mely azóta is az Egyetem égisze alatt (bár 1992-től a tanszék keretein kívül, kari intézményként) működik. A svábhegyi Csillagda két kupolát bocsátott a Tanszék rendelkezésére, oktatási célokra. Egyikükben távcső is volt (egy 20 cm-es refraktor), a másikat a Tanszék szerelte fel egy Zeiss Coudé reflektorral, mellyel ma is folynak észlelési gyakorlatok. Emellett számos egyéb nagy értékü műszer beszerzésére is sor került.

Balázs Béla 1983-tól tartósan külföldre távozott (csak 1988 és 1990 között tért vissza két évre, majd 1995-ben végleg.), így ettől kezdve a tanszéket egy kétéves szünettől eltekintve Marik Miklós vezette, 1988-ig és 1990/91-ben megbízott, 1991-től kinevezett tanszékvezetőként. A romló gazdasági körülmények folytán a tanszék lendületes anyagi fejlődése megtorpant. Ugyanakkor a kommunizmus bomlásával megnyíló utazási, nemzetközi kapcsolattartási lehetőségek, az elérhetővé vált pályázati pénzek, a külföldi ösztöndíjak, majd a kilencvenes évektől beindult Doktori Iskola tehetséges fiatalok tucatjait vonzották a Tanszékre, ami a tudományos tevékenység hosszú évtizedek utáni, a publikációs tevékenységben is jól lemérhető felpezsdüléséhez vezetett. Elősegítette ezt az elérhető árú számítástechnikai eszközök megjelenése a piacon, miáltal, a kezdeti lépéshátrány után, a kilencvenes évek derekára a Tanszék nemzetközileg is jó színvonalú számítástechnikai ellátottsággal rendelkezett. Ezt követően ugyan ismét anyagi nehézségek támadtak a "Bokros-csomag" nyomán, a rövidtávú ingadozásoktól eltekintve azonban a hosszú távú kilátások derűsnek látszanak.

Különösen jó lehetőségeket teremtett a tanszék számára a régóta halasztódó átköltözés a TTK új, modern lágymányosi tömbjébe. Itt a tanszék észlelőkupolával, észlelőterasszal és (egyelőre műszer nélküli) planetáriummal is rendelkezik. A költözés lebonyolítása Marik Miklós váratlan halála után már Érdi Bálintra hárult, aki 1998 óta vezeti a Tanszéket. Az átköltözés óta eltelt néhány év legjelentősebb fejleménye a teljes, ötéves csillagászképzés beindítása volt 2000-ben.