A Neptunusz a Voyager-2 űrszonda felvételén. A bolygón látható a Nagy Sötét Folt, mely a Hubble Space Telescope 1994-es felvételein már nem volt megfigyelhető.

A Neptunusz a Naprendszer nyolcadik bolygója a Naptól számítva.

A Neptunusz főbb adatai:

Fél-nagytengelye: 4.504.000.000 km (30,06 CsE)

Egyenlítői átmérője: 49.532 km

Tömege: 1.0247·10²⁶ kg

A római mitológiában Neptunusz (görög megfelelője Poszeidón) a tengerek istene.

Az Uránusz felfedezése után észrevették, hogy a bolygó pályája nincs összhangban az bolygómozgások elmélete által megjósolttal. A bolygónak az elmélettől eltérő viselkedését azzal magyarázták, hogy van még egy naprendszerbeli bolygó, melynek gravitációs hatása megzavarja az Uránusz mozgását. Egymástól függetlenül Adams és Le Verrier égi mechanikai számításokkal megjósolták a zavaró bolygó helyzetét; számításaik alapján a Neptunuszt 1846. szeptember 23-án Galle és d'Arrest fedezte fel.

Érdekes módon a bolygót majd' két évszázaddal ezt megelőzően, 1613-ban már Galilei is észlelte, amikor a bolygó igen közel látszott a Jupiterhez. Annak ellenére, hogy két egymást követő éjszakán a bolygó elmozdulását észrevette, Galilei akkor a bolygót egy csillagnak vélte. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a bolygó a további éjszakákon már nem volt a távcső látómezejében.

A Neptunuszt eddig csak a Voyager-2 űrszonda kereste fel 1989-ben. Amit a Neptunuszról tudunk, jórészt a Voyager megfigyeléseiből származik. Ugyanakkor a közelmúlt földfelszíni, illetve a Hubble Space Telescope űrtávcső segítségével végzett megfigyelések is sok adattal gazdagították a bolygóról eddig rendelkezésünkre álló ismereteket.

A Neptunusz összetétele és felépítése valószínűleg igen hasonló az Uránuszéhoz. A bolygó nagyrészt kőzetekből áll, ám tartalmaz még 15 % hidrogént és kevés héliumot is. A bolygó anyaga nagyjából egyenletesen oszlik el, belsejében lehet egy Föld méretű kőzetmag. A Neptunusz légköre hidrogénből, héliumból és metánból áll. A bolygó kékes színét a légkörben lévő metán okozza, mivel elnyeli a beeső fény vörös részét.

A Neptunusz légkörében az egyenlítővel párhuzamos sávokban erős szelek fújnak, továbbá nagy viharok és örvények is előfordulnak. A Neptunuszon fújó szelek sebessége elérheti a 2000 km/h-t is, így ezek a legerősebbek a naprendszerbeli bolygókon uralkodó szelek között.

A Neptunusz több energiát sugároz, mint amennyit a Naptól nyer, amely azt jelenti, hogy a bolygó belsejében valamilyen belső hőforrásnak kell lennie.

A Voyager szonda látogatásának idején a Neptunusz legszembetűnőbb jellegzetessége a déli féltekén lévő, Föld-méretű Nagy Sötét Folt volt. A Neptunuszon uralkodó szél a Nagy Sötét Foltot 300 m/s sebességgel nyugat felé fújta. A Voyager ugyancsak a bolygó déli féltekén látott egy kisebb sötét foltot is, valamint egy kis, szabálytalan alakú - ,,robogónak'' becézett - fehér felhőt, mely a bolygót 16 óra alatt kerülte meg! Nagy meglepetésre a Hubble Space Telescope 1994-ben készített képei szerint a Nagy Sötét Folt eltűnt! Néhány hónappal később a HST egy újabb sötét foltot észlelt a bolygó északi féltekén. Mindezek azt mutatják, hogy a Neptunusz légköre igen gyorsan változik.

A Neptunusznak is vannak gyűrűi: a földfelszíni megfigyelések csak halvány íveket mutattak, a Voyager képein azonban a teljes gyűrűk látszottak. Az egyik gyűrűnek különleges, csavart szerkezete van. A Neptunusz gyűrűi is sötétek, és összetételük ismeretlen.

A Neptunusz mágneses tere - az Uránuszéhoz hasonlóan - különösen tájolt, léte a bolygó középső rétegeiben lévő vezető anyag áramlásának köszönhető.

A Neptunusznak 13 holdja van, ezek közül hét kis holdnak és a Tritonnak van neve, a többi névtelen. A Neptunusz legjelentősebb holdja a Triton.

A Triton a Voyager-2 űrszonda felvételén. A Triton a Neptunusz legnagyobb holdja. A holdat 1846-ban, a Neptunusz felfedezése után nemsokkal Lassel fedezte fel. A görög mitológiában Triton a tenger istene, Poszeidón (római megfelelője Neptunusz) fia. A Triton legfontosabb adatai: Fél-nagytengelye: 354.760 km (a Neptunusz középpontától számítva) Átmérője: 2700 km Tömege: 2,14·1022 kg A Tritont csak a Voyager-2 űrszonda látogatta meg 1989-ben. Szinte minden információnk ezen látogatásból származik. A Triton keringése retrográd, mely a Jupiter külső holdjaihoz hasonlóan befogásos eredetet sejtet. Eddigi ismeretek szerint a Triton jelenlegi helyén, valamint összetételében nem kondenzálódhatott ki a szoláris ősködből. Valószínű tehát, hogy az Edgeworth-Kuiper övből származik, és később a Neptunusz befogta. A retrográd keringés, valamint az árapály-kölcsönhatás miatt a Triton energiát veszít, csökken a Neptunuszhoz viszonyított távolsága. Ez a távoli jövőben eredményezheti azt is, hogy a Triton becsapódik a Neptunuszba, vagy pedig szétesik, és egy újabb gyűrűt alkot a Neptunusz körül. A Triton pályájának szokatlan volta, valamint a Plútóéhoz hasonló anyagi összetétele azt sugallja, hogy a Plútó és a Triton között valamiféle kapcsolat van. Elképzelhető, hogy mindkét égitest az Edgeworth-Kuiper övezetben alakult ki, és innen sodródott be a Neptunusz pályáján belülre. A Triton forgástengelye a Neptunusz forgástengelyével 157 fokos szöget zár be. A Triton váltakozva hol a sarki, hol az egyenlítői vidékeit mutatja a Nap felé, amely erőteljes klimatikus változásokat eredményez a Tritonon. A Voyager űrszonda mérései szerint a Tritonnak igen ritka légköre van, a felszíni nyomás mindössze 0,01 millibar, és legnagyobb részben nitrogénből áll. A felszíni hőmérséklet -235 C fok, így ott a metán, a nitrogén, valamint szén-dioxid szilárd halmazállapotú. A hold felszíne fiatal, mindössze néhány becsapódási kráter látható rajta. A felszín érdekes völgyekből, nyergekből álló struktúrákat mutat, mely valószínűleg a holdat borító anyag sorozatos olvadásából, majd újrafagyásából alakult ki. A felszín legérdekesebb jellemzői a jégvulkánok. A kitörések nyomán folyékony nitrogén, por és metán jut a felszínre. A Voyager űrszonda egyik felvételén a kitörési felhő 8 km-re emelkedett a felszín fölé, majd 140 km átmérőjű területen terjedt szét. Megjegyezzük, hogy a Naprendszerben aktív vulkanizmus csak a Földön, a Vénuszon, az Io-n, valamint a Tritonon létezik.